
Hamarosan ez a blog kizárólag az ékszerek színtere lesz csupán.
Szeretném szétválasztani a személyes - családot, közeli barátokat érintő - bejegyzéseket az ékszerek világától. Már zavar a jelenlegi egyveleg.
Itt továbbra is ékszerekről, aktuális munkákról, a nemesfémekről, drágakövekről, alkotókról, az ezekhez kapcsolódó újdonságokról lesz szó egy kicsit talán szakmaibb megközelítéssel, de az eddigi stílusban.
A mostani poszt az utolsó, privát életemet érintő bejegyzés.
Ma a drága kisfiam csoportjában jártam anyák napját ünnepelni. (Sajnos a család többi tagja nem tudott jönni ezen a napon.)
Nem irigylem az óvónőket, akik ezt a majd' 30 fős, vegyes korosztályú csoportot próbálják kordában tartani, mi több műsort betanítani. Kiscsoportosok és iskolába menők várták az anyukákat.
Nekünk rosszul indult, mert picinyem éppen alsó gatyában üldögélve, hangosan lázadt (üvöltött) az ünneplőbe történő átöltözés ellen, amikor betoppantam. Ő "lassú víz, partot mos" típus, nem bírja a gyors változást. Úgy, ahogy volt megfogtam és átvittem az óvoda egy szülő és gyerekmentes övezetébe. Ott sikerült megdumálnom vele, hogy haladjunk a korábbi tervek szerint. Némi kompromisszumos ruhaváltás után, tesót is felszedtük másik csoportból, eltörtük a fényképezőgépet és irány a műsor. A fenti két sor eseményeit 10 perc alatt sikerült levezényelnem. Végül zaklatottságomat jól leplezve beültem a nagylányommal az ölemben és vártam, vajon a gyorstalpaló lelkifröccs megtette-e a hatását.
Kicsi fiam nagyon szépen szerepelt, végig mondta az összes verset, játszotta a körjátékokat, igazán melengette a szívemet.
A maradandó sérüléseket szenvedett kamera mögé bújva rejtőzködtem, hogy leplezzem meghatottságomat. Felülmúlhatatlan érzés.